A harmonikás beteg volt már akkor is, egyre csak romlott a szeme, látóidegsorvadással küszködött. De azért kiment minden áldott nap örömzenélni, és pénzt gyűjteni megélhetésre. A harmonikás nagyon szerette a zenélést, komponált is, az utcán sokat beszélgetett az emberekkel. Aztán a harmonikában elpattant valami, és nem zenélt tovább. A harmonikás elvitte hangszerészhez, aki kimondta az ítéletet: 30 ezer forint a javítása. Elképzelhetetlenül sok pénz volt az már pár éve is. A harmonikás nem ment ki többé zenélni. Koldulásra kényszerült. Megtanult bottal járni, megtanulta megszokni a világot zene nélkül, félhomályban is. De a harmonikája nagyon hiányzik neki ma is. Most is szívesen zenélne az odadobott száz forintokért cserébe. A harmonikás nem buta ember, mégis koldul egy aluljáróban. Tudja nagyon jól: innen nincs kiút. Az utak innen már csak lefelé vezetnek. Remény? Aligha. Ha tudná hová kell fordulni segítségért, akkor sem tenné. Úgy gondolja, nincs ki segítsen neki. A napi betevő megvan, akadnak még jólelkű emberek, kerül pár forint a kalapba (pontosabban kosárkába, melyet a kezében tart egész nap a forintokat várva).
Azonban egy sarokban, a sötétben porosodó harmonikában még él a remény. Még mindig azt várja, hogy a harmonikás ember visszajön érte, és újra megtisztítja, fényesíti, és kiáll vele ismét a rivaldafénybe, az utca embere tapsol nekik és pénzzel jutalmazza zenéjüket, és akkor majd a harmonikás ember szívébe is újra reményt hoz majd a muzsika.

Ha az Árpád hídi metróaluljáró felé jársz, dobj pár száz forintot a harmonika nélkül maradt kéregető ember kosárkájába, hogy harmonikája újra dalolhasson.

Km.