Ha így gondolod, nincs igazad. Akkor kiveszett belőled az együttérzés, bezárkóztál a saját világodba és azzal védekezel, hogy aki így él megérdemli, hiszen magának köszönheti hogy az utcára került. Sokan látják így. Nem látnak mögé, hogy akár vele is megeshetett volna a hajléktalanság szégyene. Van akinek megszűnt a munkahelye, és az albérletét nem tudta tovább fizetni, máris az utcára került. Az utcán pedig csak egyre lejjebb csúsznak a perifériára szorult emberek. Nem tudnak rendszeresen fürödni, ruházkodni, nem kapnak munkát, kéregetésre szorulnak.
Nem mindegyik hajléktalan kéreget. Viszonylag jól élnek, némelyikük boldogabban él annál, mint akinek fedél van a feje felett. Az ember gyorsan alkalmazkodik. Nekik alkalmazkodniuk kell egymáshoz, az utca farkastörvényeihez, megtanulják mit szabad és mit nem. Olyanok, mint a kóborkutyák. Az odadobott maradékokat elfogadják, de elkülönülnek a társadalomtól. Nem várnak segítséget, és megtalálják a napi ötpercnyi boldogságukat. Ez lehet egy pohár bor vagy egy doboz cigaretta is.
Ha azt mondod, én nem segítek rajtuk, mert ők tehetnek arról, hogy így kell élniük, igazad van. Tényleg ők tehetnek róla. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy most így élnek, most kell segíteni rajtuk. Teljesen mindegy, hogy ki tehet róla. A hajléktalanok nem csótányok, akiket ki kell irtani a lakásból. Ha érzéketlenül elmész mellettük, magadat minősíted. Nekik az az odadobott száz forint pontosan annyira nagy összeg, mint amennyire kevés neked.
Persze igazad van, nem lehet mindenkin segíteni, mert az már túl sok lenne. Nem is erre gondolok. De az olyan hajléktalanokon, akik nem erőszakoskodnak, látszik rajtuk hogy hálásak és értelmesek, legalább annyira segíteni kell, mint egy kóborkutyán.
Ja, ha a kóborkutyákon sem segítenél szíved szerint, akkor veled van a baj, és neked kellene a társadalmon kívül élned. Meg is érdemelnéd.
A pénz értéke is relatív. Erre nyilván már te is rájöttél, de gondolj bele. Neked az a pénz nem olyan sok, mint annak, akin segítesz..
Álmodd egyszer azt, hogy egyedül kóborolsz télen, a jeges hóvihar arcodba csap, ereidben fagyos jégkása csavarodik dermedő szíved felé. Nincs családod, nincs pénzed, nincs ennivalód, nincs hol fürödni sem, csak ülsz a hóviharba süppedt korhadt padon egy elhagyott éjjelen, és semmi másra nem vágysz, csak egy friss, szép, nagy, ropogós almára, egy szelet párizsira. Meg kell becsülnünk az almát, a paradicsomlét, a párizsit. Mert ha nem tesszük, a végén semminek sem tudunk majd örülni. Ha mindig mindent megkapunk, nem tudjuk majd értékelni azt, amiért küzdenünk kellett.
Ez a gondolat vigasztaljon, ha nincs pénzed, ha nélkülöznöd kell bármit. Hogy lehetne rosszabb is, vagy ha jobb lenne, észre sem vennéd azt, hogy mennyivel jobb a helyzeted másokénál. Hiszen mindent annyira természetesnek veszünk manapság. Természetes, hogy egészségesek vagyunk, természetesnek vesszük ha megszereztük a házunkat, ha boldog családban élünk. Pedig ez nem természetes állapot ahhoz a többmillió emberhez képest, akiknek nem adatott meg ezek közül az értékek közül egy sem. Gondolj csak bele.
A hajléktalannak, csövesnek, kéregetőnek nem természetes egy félszobás komfort nélküli lakás sem, nem természetes a mindennapi reggeli, ebéd és vacsora, nem természetes egy forróvízzel teletöltött kád és tiszta törülköző, nem természetes a meghitt családi légkör és ünnep, számára egyáltalán nem természetes, hogy ha megkíván egy szelet pizzát, megveszi és jóízűen megeszi. Nem természetes a barátokkal történő sörözés, vagy egy családi nyaralás. Számára a szeretet érzése sem természetes. Hiszen őt nem szereti senki. Ő sem szerethet senkit, csak a kutyáját. Hozzá ragaszkodik, hiszen máshoz nem lehet. A kutya számára ő ugyanis ugyanolyan gazdi és társ, mintha normális ember lenne. A kutya nem tesz társadalmi különbséget. Erre csak mi vagyunk képesek, emberek.
Ideges vagy, mert bunkó volt a főnököd, túlhajszolnak a munkahelyeden, fúrnak a munkatársak, ráadásul sokan voltak a postán, és két csekket megint nem tudsz befizetni, mert nem maradt rá pénzed. Nő az adósság, nem tudsz félretenni a gyereknek új cipőre. Hát igen, ez nagyon leterhelő. Egyre feszültebb a családban a légkör.
De mi ez ahhoz képest, amikor a napi betevő sem biztos, és éjjeli menedéket kell keresned mert tudod, hogy jön a fagy, amibe akár bele is halhatsz a kutyáddal együtt. Nem tudsz belegondolni, mert az ilyen témákat az ember ösztönösen elhessegeti. Nem akar ilyesmire gondolni. Minek ilyen depressziós témákkal idegesíteni magunkat nem igaz? Más baja, nem a tied. Mégis fontos lenne átérezni az ilyen emberek helyzetét azért, hogy megbecsülhesd a sajátodat.

Károlyi Marianna